Nem szeretem a verbális “szemetelést”. Sem az “szellemi környezetszennyezést”- ez utóbbit a kiváló Bagdy Emőkétől hallottam a panaszkodásra vonatkozóan egy előadásán. Igyekszem ritkán káromkodni.
Emellett, talán a munkám miatt is, ritkán beszélgetek más emberek magánéletéről úgy, hogy épp nincsen ott. Általában annyi érdekel bárki életéből, amennyit önmaga, önként megoszt velem.
Van három kérdés, amely bármely kijelentés előtt segíthet eldönteni, hogy egyáltalán kinyissuk – e a szánkat.
1. IGAZ-e?
Amit mondani fogunk, az igaz-e? Mert ha kétséges, úgy mindenkinek jobb, ha nem mondunk semmit.
2. JÓINDULATÚ- e?
Segít az másnak, ha amit elmondanék, azt végig is viszem? Jó dolog? Pozitív? Előre visz bárkit is? Van benne düh, amikor éppen mondjuk – mert olyankor, mégha igazunk is van, a jóindulat szűrőjén simán elbukhat a mondanivalónk.
3. FONTOS-e?
Úgy értem, hogy nem csak nekem, hanem másoknak. Annak fontos-e, akinek mondani fogom?
Számos esetben tapasztalom, hogy ha nem mondok semmit, csak figyelek, az többet ér, mint az intellektuális eszmefuttatásaim (sajnos azokból van bőven, mert sokszor érzem hűdeokosnak magam). De pont ezek a kérdések, csak rájuk gondolni segít, hogy kontrolláljam magam és képes legyek a környezetemre figyelni.
Van még egy, ami teljes mértékben saját hozzágondolás, a plusz egy kérdés:
+1. Mondanánk-e nyilvánosan is?
Mint itt, a blogon. Vagy úgy, hogy bárki hallhatja. Felvállalva mindenestül. Néha ez az utolsó kérdés a legkeményebb próba. Nekem.
Esszencia a végére: Anyám mindig mondta, hogy gondolkozzak, mielőtt kinyitom a számat. Nagyapám szerint hallgatni arany. Tehát valóban nem itt találtam fel ezzel a poszttal a spanyolviaszt. Csak magamat is emlékeztetem, hogy ne gyártsak “szemetet” a szavaimmal! Kacatmentesítés a szavaink között 🙂 – szerintem mondtam már, hogy az élet minden területén lehet minimalista módon gondolkodni és élni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: