A Mi történetünk szokványos történet: egy kisvárosi 37 éves nőnek és egy nyolcéves fiúnak a története. Az anya pszichológus és művészetterapeuta, aki élvezi a hivatását. A fiú iskolás, aki élvezi, hogy gyerek. Eddig azért semmi különös. Egyszerű életet élünk. Mostanra még inkább egyszerűt.
Hol kapcsolódott ebbe a történetbe a blogolás? Tavaly decemberben kezdtem írni arról az életformáról, ami a leginkább megérintett az utóbbi időszakban, a minimalizmusról. Ez lett az Egyszerűbb élet. Éppen költözés előtt álltunk. Indultunk az első saját otthonunkba.
Azért volt erre szükségem, mert felnőtt életemben kevés fog
ódzót találtam előtte. Enyhe irígységgel néztem a barátokat, ismerősöket, akik stabil kereteket találtak a vallásukban. Azokat is, akik mélyen bíznak a családjuk összetartó erejében. Vagy akik nekiindultak a nagyvilágnak és az álmaik megélésében találtak stabilitást.
Én úgy éreztem, ahogy telik az idő, egyre bizonytalanabb vagyok. Persze benne van ebben a válás okozta bizonytalanság. A jobbára egyedül nevelés bizonytalansága (bár a szülőtárs sokat segít :)). Az anyagi bizonytalanság. A kellek-e-nőként-bizonytalansága. A mi-végre-vagyunk-a-világon bizonytalansága. A semmire-nincs-igazán-időm bizonytalansága.
Ebből a létbizonytalanságból húzott/húz ki a minimalizmus. Azért írok róla, mert abban viszont én is stabilan hiszek, hogy az út a fontosabb és nem a célbaérés. Az út során tovább egyszerűsítünk. És még tovább.
Nem tudom hol leszünk egy év múlva, tíz év múlva. MOST. ITT. VAGYUNK.
Üdv, Tünde
Kommentek