Kislányom, Te nem vagy normális… – nehéz a minimalista anyukájának

Persze gyanítottam, hogy az elfogadó felszín alatt ott lapul a kétség. Mert elfogadta, amikor otthagytam a klinikus képzést, mert nem tetszett a túlzott traumatizáló – medikalizáló szemlélet. Elfogadta, hogy kiléptem a doktori iskolából, mert nem tudtam azonosulni mondvacsinált konferenciákon bemutatott kényszerű kutatásokkal. Elfogadta, hogy nem akartam őszintétlen házasságban élni és inkább választottam, hogy egyedülálló anya leszek. Elfogadta, hogy a munkám miatt néha (sokszor) más gyerekét – akinek valahogy nagyobb szüksége van a figyelemre, törődésre, mert hihetelen érzelmni, kapcsolati hiányosságai vannak az életében – a sajátom elé, az unokája elé helyezem.

És erre min akad fenn? Azon, hogy javasoltam, hogy a “rendelőmben”, ami Nála van – korábban nem használt szoba, nem használt bútorokkal –  távolítsuk el a vázák, nippek, képek, kacatok egy nagyobb részét. 🙂 Nem szerettem volna, ha eltereli a hozzám jövők figyelmét a túlzsúfolt szoba, a sok felesleges “látnivaló”. Na ez kérem, kiverte a biztosítékot!

Erre kaptam a fenti mondatot.

Szerencsére kifejtette, miért nem vagyok normális:

– mert Más szerezni akar, venni és hazavinni, én meg csak úgy odaadom akár idegeneknek

– mert Más emlékeket gyűjt és kiteszi őket, én meg másokkal kapcsolatos élményeket gyűjtök és építkezek belőle

– mert Más örül, ha megszerez valamit, én meg örülök, ha megszabadulok valamitől, mert teher

– mert Más ízlésesen lakberendez, én meg lecsupaszítanék mindent

– mert Más nem allergiás a tévéadásra, én bezzeg rögtön kikapcsoltatom, ha beszélgetni szeretnék vele

– mert míg Más a holmijaival bíbelődik, takarítja, rendben tartja, én ezidő alatt írok, vagy festek, vagy olvasok

Találtam egy keretrendszert, egy elvrendszert – a minimalizmust-  ami segít értelmet találni a mindennapok zűrzavarában, stresszében és tehetetlenségében. Ettől elégedett vagyok. A furcsa persze az, hogy ezt az elégedettséget Ő is látja és örül neki. 🙂

Esszencia a végére: Valóban nem vagyok normális. Egyszerűségre törekszem és elfogadásra is. Hiszem, hogy sokfélén vagyunk “nem normálisak”… Bátran lehetünk így vagy úgy nem nomálisak :).

Üdv, Tünde