“A társadalmi szükségszerűség kegyetlen dolog. Mindenki próbálja megvásárolni azt, amit senkitől sem vehet meg.” – Joshua F. Millburn
Mert egyszer csak ül az ember fia -lánya a szép és trendi lakásában a márkás ruháiban bámulva a hightech tévéjét (vagy tudjamijét, ebben nem tudok hiteles lenni, mert gőzöm sincs mi a menő kütyü) vagy a gyönyörű autójában, vagy nyomkodja a legújabb szériás telefonját és közben nem érez semmit.
Meg akarta tölteni az életét dolgokkal, tárgyakkal és persze emberekkel, akik passzolnak hozzá: megszerzi a nőt, pasit, lakást-házat, autót (kettőt), kétgyereket, családinyaralást, wellnesshétvégét és még mindig nem érez semmit.
Ezért elmegy shoppingolni és megveszi és eltelik egy óra és nem, nem érez semmit.
Szemben velem a kanapén tizenévesek mondják, hogy mennyire nem értik meg a szüleik őket, hogy fontos az a százhatvanezres mobil, huszonévesek, hogy a neten rendelik külföldről az egyedi ruháikat, mert itthon nem lehet jót kapni, harmincasok, hogy most már tényleg megvan minden, csak a gyerek nem akar összejönni, és negyvenesek, hogy nem értik miért nem boldogok.
Az élet célja lehet a birtoklás. És nem, nem kell szégyellni azt, amiért megdolgoztunk. De gondoljunk csak Dagobert bácsira :), hát nem a pénzétől boldog szegénykém.
Yalom szerint az életünk értelemnélküliségét, az ürességet többféle módon is legyőzhetjük. A válasz mindössze hat szókapcsolat: altruizmus, elkötelezettség egy ügy iránt, alkotás, önmegvalósítás, a természetes életritmus élvezete és az önmeghaladás.
Erről fogok még írni. Legközelebb.
Esszencia a végére: Néha a ragyogó, mesés tárgyaink csúfot űznek belőlünk :). Már ha hagyjuk… 😉 Ne. Vedd. Meg.
Üdv, Tünde
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: