A legnagyobb ellenség

Egyszer egy tanárom azt mondta, a gödör alján azért jó lenni, mert az ember végre megpihenhet és szétnézhet. Amíg lefelé csúszunk, addig elfoglal a kapaszkodás, és nem látunk tovább az orrunknál.

Bár igaz ez a depresszióra és sok egyéb dologra is, most leginkább annak az analógiájára használnám, hogy ragaszkodunk régi dolgokhoz, tárgyakhoz, a kapaszkodáshoz és értelmetlen küzdéshez ahelyett, hogy néha tisztességesen szétnéznénk a gödör alján, elengednénk a kezünkbe ragadt földet és gyökereket és utána felemelnénk a fejünket.

Annyi élmény van, ami lehúz. Emberek, szemvillanások, ideges szóvakkantások, halogatások (ez még megér pár posztot). Hogy ők lennének az ellenség?

Semmiképp. A legnagyobb ellenség Én magam vagyok. 

Én teremtettem a Káoszom, vettem a holmikat, amelyekkel még a mai napok küzdök, ragaszkodtam kapcsolatokhoz, amelyek régen túlhaladottak vagy életformához, amely már a “fasorban sincs” ahogy édesanyám mondaná.

A megoldás egyszerű: láss, ne csak nézz! Lásd a gödör alját, lásd magad a gödörben. És nem, nem, még nincs vége. 

Esszencia a végére: Szívd fel magad és cselekedj! Most! 

Elvégre : “Mindig lehetetlennek tűnik, mielőtt megcsinálod.”